A Marcal folyó vízrajza

Bevezető

A Marcal a Rába második legnagyobb mellékfolyója. Bár vízhozamát tekintve a Lapincs megelőzi, viszont legnagyobb vízgyűjtő területtel a Marcal rendelkezik.
A Marcal több szempontból is különleges helyet foglal el a Rába vízrendszerében. Ha a térképen tanulmányozzuk a Rába vízgyűjtőjét, szembeötlő annak erősen aszimmetrikus felépítése. Szinte valamennyi mellékvizét bal oldalról, az Alpok felől kapja, jobb parton csak a fattyúágnak tekinthető, a Vasi-Hegyhát északi oldalának kisebb ereit összegyűjtő Csörnöc-Herpenyő, és ennek egykori folytatása, a mára kiszáradt Lánka-patak csatlakozik hozzá. Rajtuk kívül csak a Marcalt veszi fel jobb part felől. Vízgyűjtőjének földrajzi jellege is eltér az Alpokból lefutó mellékvizekétől: míg ott főként kristályos, és kisebb mértékben karsztos, csapadékosabb és magasabb hegységből erednek a folyóvizek, a Marcal vízgyűjtőjén a szárazabb, alföldi jelleg dominál, a Bakony alacsony- és középhegységi területeinek peremvidékén pedig az aszályosabb időkben gyakran elapadó rétegvizek mellett nagyobb szerepe van a karsztvízből táplálkozó forrásoknak. Ez az eltérő geomorfológiai és éghajlati jelleg magyarázza, miért szállít kevesebb vizet a Marcal a Lapincsnál a nagyobb kiterjedésű vízgyűjtő terület ellenére.

A vízgyűjtő terület rövid jellemzése

Folyónk 3084 km²-es vízgyűjtő területe a Dunántúl középső vidékén helyezkedik el. Magában foglalja a Bakony nyugati részét, illetve a tágabb értelemben a Bakonyhoz tartozó Keszthelyi-hegység északi keskeny bazalt-övezetét, nyugatról a Kemeneshát lejtőit, de legnagyobb részét a Marcal-medence tölti ki, mely a Kisalföld délre benyúló, erózió által formált félmedencéje. Összességében elmondható, hogy a vízgyűjtő terület túlnyomó hányada (70%) 200m tengerszint feletti magasságot el nem érő síkság. Mintegy 25%-ra tehető a dombvidéknek minősülő felszínek aránya (Bakonyalja, Kemeneshát), és mindössze 5%-ban találhatók középhegységi kategóriába eső tájrészletek.
A vízgyűjtő legmagasabb pontja az Északi-Bakonyban található Kőris-hegy (709 m), míg a legalacsonyabb terület a torkolat közelében 112 m körül van.

A vízgyűjtő terület erősen aszimmetrikus szerkezetű: a jobb oldali, sűrűbb vízhálózatot alkotó, Bakony felől érkező mellékpatakok jóval hosszabbak, és általában bővebb vizűek is a bal oldaliaknál. Ennek fő oka a domborzati adottságok közvetlen hatásán kívül az a tény, hogy a Bakony vonulatai emelkedésre késztetik a nyugatról érkező páradús légáramlatokat, melyből több helyen 800 mm-t is meghaladó csapadékösszeg adódik. A Bakony központi, csapadékosabb részéből erednek a leghosszabb, és legnagyobb árvizeket produkáló patakok (Torna, Gerence). Másrészt, a Bakony nyugat-északnyugat irányába dőlő karsztos kőzeteinek peremvidékén, a hegység lábánál a karsztvíz jelentős hányada bővizű forrásokat alkotva tör a felszínre (Tapolcafő, Pápakovácsi, Noszlop, Gyepükaján...).
A keleti rész vízhálózatának sűrűsége visszavezethető arra is, hogy itt a felszín alkotó laza víztartó üledék vékony leple alatt vízzáró agyagos, márgás rétegek fekszenek, melyek meggátolják a csapadék további beszivárgását, tározódását. A Marcal-medence jelentős részén 650 mm a csapadék átlaga, amből 10%-os lefolyási tényező, és 2 l/s.km² fajlagos lefolyás adódik.
Nyugatról, a Kemeneshát irányából kevés vízfolyás csatlakozik a Marcalhoz, ezek - a Kodó kivételével - általában csekély vizűek, vízgyűjtőjük nagyrészt síksági jellegű, szárazabb éghajlatú terület.

A fent leírtak szemléltetéséhez készült az itt megtekinthető nagyobb méretű térkép.

A Marcal és a fontosabb mellékpatakok földrajzi adatai, esésviszonyai

Felszín alatti vizek, források

Talajvizek
A völgyek alsóbb szakaszai, melyek vastag, laza üledékkel kitöltöttek, jó talajvíztározók. A Marcal széles allúviumán a legösszefüggőbb a talajvíztükör, általában 1-2 m mélyen található, és a csapadéktól függően elérheti a felszínt is, tartós belvizeket okozva. A Kemenesalján a talajvíz mélysége átlagosan 2-4 m, míg a völgyek közötti hátakon (keleti partvidék) 10-15 körüli, vagy hiányozhat is.
Kémiai jellegére befolyással van a közeli Bakony karbonátos kőzeteihez fűződő kapcsolata, keménysége feltűnően magas (35-45 n.k.f.). Szulfáttartalma Marcaltő környékén eléri a 600 mg/l-t, máshol kisebb érték a jellemző. Az állandó utánpótlás miatt a sókoncentráció ritkán haladja meg az 500-600 mg/l értéket.
A talajvizekből táplálkozó kisebb-nagyobb források régebben gyakoriak voltak nemcsak a lejtősebb völgyoldalakon, és völgytalpakon, hanem a viszonylag síkabb részeken (Kemenesalja) is. Néhol kis tavakat, lápokat alkottak a fakadó vizek. A XX. század folyamán a csatornázás, a melioráció, és a földek mezőgazdasági hasznosítása e forrásokat nagyrészt megszüntette, némelyiket egyszerűen beszántották. A helyenként még felfakadó vizeket ma mesterséges árkok vezetik el.

Rétegvizek
A Marcal-medence egész területén elérhető a vékony negyedidőszaki takaró alatt sekély mélységben húzódó felsőpannóniai homokos víztározó réteg. Az artézi kutak csak ebből táplálkozhatnak, mivel mélyebben már agyagosabb, így vízzáró alsópannóniai rétegek, ezek alatt pedig termálvizet tartalmazó karbonátos kőzetek fekszenek.
A jelentősebb patakok rendszerint a völgyfőkön fakadó rétegforrásokból indulnak. A kemenesaljai patakok (Vörös-víz, Mosó-árok, Kodó, Csikászó-patak, Cinca, Börhend-patak) és mellékágaik főként a Kemeneshát kavicstakarója alól kibukkanó réteg- és talajvizekből erednek.
A Bakony központi részein vannak területek, ahol vastag miocén-kori kavicsréteg borítja a mészkő- vagy dolomitfelszínt. Itt a csapadékvíz nem szivárog le a karsztvizekbe, hanem a kavicsrétegek mélyebb peremszintjein rétegforrásokat táplál. A Szentgál - Csehbánya közötti Parés-bérc és Magas-bérc kavicsos vízmosásaiban ered a Torna, és a Gerencébe tartó Gella. Hasonló rétegforrások adják a Bittva, Csigere, Pápai- és Sokorói-Bakony-ér vízhozamának jelentős részét is.

Karsztvizek
A Marcal vízgyűjtőjében, főként a mellékpatakokat tápláló források - valamint az ipari- és ivóvízbázisok - szempontjából kiemelt jelentősége van a Bakony mezozoós kőzeteiből (mészkő, dolomit) származó karsztvíznek. A karsztvíz az egész Dunántúli-középhegység területén egybefüggő víztestet képez, de valójában túlnyúlik e tájegység határain, mert kapcsolat mutatható ki a hegységek előterében fakadó források, fúrt ivóvíz- és termálkutak hozama, valamint a hegységi főkarszt állapota (szintje, nyomása) között. A felszínről mélybe szivárgó csapadékvíz összegyűlik a kőzetek repedéseiben, és ezekben a - néhol barlanggá tágított - résekben áramolva a peremi területek felé, egy része a hegységperemi bővizű forrásokban, más része mélyebbre szivárogva, távolabb termálvízként kerül újra felszínre.
A bakonyi karsztvizek történetében jelentős változásokat hozott a kb. 1960-től 1990-ig terjedő bányászati célú vízkiemelés, és ennek megszűnését követő, kb. 1990-től 2010-ig tartó időszak. Ekkor az emberi beavatkozások olyan mértékben változtatták meg a felszín alatti, és ezáltal a felszíni víztestek állapotát, hogy annak negatív hatásai a mai napig érezhetőek.
A Dunántúli-középhegységben - legfőképpen a Bakonyban - többfelé található szén, illetve bauxit, amely utóbbi az alumíniumgyártás alapvető kiindulási anyaga. Ezen ásványkészlet jelentős része a karsztvízszint alatt található. Az egyre több helyen megnyitott bányákban a kitermelés a felszínközeli rétegeket kimerítve egyre mélyebb régiókat tárt fel, így az először esetleg csak külszíni fejtéssel termelő bauxitbányák idővel mélyművelésűvé alakultak. Amint az egyre mélyebbre hatoló tárnák a karsztvízszint alá értek, a bányászatot nehezítették, és veszélyessé tették a gyakori vízbetörések. Ennek megelőzésére vezették be már az 1940-es évek végétől a karsztvízszint lesüllyesztését, melyet kezdetben még a bányákba bekerült víz külön vágatokon át történő összegyűjtése és kiszivattyúzása jelentett, majd kb. 1960-tól áttértek az aktív (megelőző) vízvédelemre, melyet a bányaterületek körzetében, fúrt aknákban elhelyezett, állandóan működő nagyteljesítményű búvárszivattyúkkal értek el. Ennek hatására - helyileg változó mértékben - annyira lecsökkent a hegység karsztvízszintje, hogy először a források hozamcsökkenése, majd - a magasabban fekvőkkel kezdődően - egyenkénti elapadása következett be, végül a 80-as évek végére gyakorlatilag egyetlen karsztforrás nem maradt. A legnagyobb süllyedési tölcsérek a legtöbb vizet kitermelő kutak körzetében (Nyirád-Halimba) alakultak ki. Ekkor apadtak el többek között a tapolcafői-, pápakovácsi-, gyepükajáni források, ekkor tűnt el a térképről örökre a Pápát átszelő, egykor bővizű, malmokat hajtó Tapolca patak, ekkor vált időszakos vízfolyássá a Kis-séd, és a Meleg-víz, és csökkent sok esetben töredékére a bakonyi mellékpatakok hozama. Természetesen a karsztvízre épülő ivóvízellátást bizosító kutakat is egyre mélyebbre kellett fúrni, hogy továbbra is elláthassák feladatukat.
A kiemelt bányavíz egy részét ivóvíznek, és ipari célokra használták, a nagyobb, kihasználatlan hányadát felszíni vízfolyásokba vezették. Területünkön legfőképpen a Meleg-víz patak, és a Padragi-vízen, illetve Kígyós-patakon át a Torna volt érintett. Ugyanis a legintenzívebb vízkiemelés, és azáltal a legnagyobb mértékű - 100 m-t is elérő - vízszintcsökkenés Nyirád környékén keletkezett, és ezáltal éppen a Meleg-vízen át a Marcalt tápláló gyepükajáni langyos források elapadásához vezetett. A Meleg-víz esetében, melyet ezekután már szinte teljesen a bánya táplált, ez a korábbi vízhozamához képest (becslés szerint) kb. 3x-5x-ös növekedést jelentett, mert elapadt forrásaiból származó egykori természetes hozamát a bevezetett bányavíz többszörösen felülmúlta.
A Torna patak vízszállítása nem mutatott szembetűnő változást, mert a karsztforrások kiesését nagyjából ellensúlyozta a bányavíz mennyisége.

A 1980-as évek végén, amikor már a Hévízi-tó gyógyhatású hévforrásai is aggasztó hozamcsökkenést mutattak, felvetődött, hogy ez kapcsolatban állhat a nyirádi bánya vízkiemelésével. Nagyrészt ez indította el a bányák felszámolását, de hozzájárultak ehhez bizonyos politikai, gazdasági folyamatok, illetve egyes bányák termelésének gazdaságtalanná válása is. 1990-től kezdődően a bauxitbányákat sorra zárták be, ennek hatására 1994-től a vízkiemelés már a természetes visszatöltődés alá csökkent, így a karsztvízszint emelkedése, a regenerálódás folyamata megindult. Másrészt ez azzal is járt, hogy a bányavíz-kiemelés felhagyásával megszűnt annak a vízfolyásokba való bevezetése is. Így a természetes forrásait már rég elvesztő Meleg-víz patak 1990-től gyakorlatilag kiszáradt, a szinte kizárólag rá támaszkodó Felső-Marcal vízszállítása annyira lecsökkent, hogy hozamát aszályos időkben csak a Sümegi kistérség településeinek szennyvize képezte. Kisebb mértékben ugyan, de a vízbevezetések megszűnése érintette a Torna patakot is, és az egész folyamat eredményét érezhették a Marcal alsóbb szakaszai mentén élők, és a folyó partját gyakran felkereső horgászok, akik tapasztalhatták a víz drámai mértékű csökkenését.

A 2010-es év bő csapadéka árvizeket, és nagy károkat okozott szerte az országban, de volt pozitív hozadéka is: meggyorsította a Bakony karsztvízszintjének helyreállását. A 2000-es években már tapasztalható volt egyes források újraindulása, és 2010-ben felébredtek a tapolcafői források is, melyeket pedig a magasabb fakadási szint, és a helyi (pápai) vízmű kitermelése miatt csak jóval későbbre prognosztizáltak. A bakonyi mellékpatakok kisvízhozam-növekedése arra enged következtetni, hogy újra élnek más hegységperemi források is. Mivel ivóvíz célokra máig folyik Nyirád térségében vízkiemelés, helyileg a karsztvízszint a regenerálódás ellenére sem érte el az egykori természetes állapotát. Ennek ellenére a Felső-Marcal, és a Meleg-víz patak medrében is folyik már annyi víz (szemmel láthatóan és a mérések szerint is), ami a Meleg-víz forrásainak - legalább részleges - visszatérését sejteti.

A Marcal szakaszai

A Marcal folyó 4 egymástól jól elkülöníthető szakaszra tagolható, melyek mind történetüket, mind hidrológiai-, és mederjellemzőiket tekintve élesen elkülönülnek egymástól:

• 1. Kezdeti szakasz (forrásvidék): eredettől a Meleg-víz torkolatáig - 100,4-91,6 fkm
• 2. Felső szakasz: Meleg-víz torkolatától a Torna torkolatáig (Karakóig) - 91,6-70,5 fkm
• 3. Középső szakasz: Torna torkolatától a Gerencéig (Malomsokig) - 70,5-26,7 fkm
• 4. Alsó szakasz: Gerence torkolatától (Malomsoktól) a Rábába ömlésig - 26,7-0 fkm

A Marcal forráságai a Keszhelyi hegység északi, bazaltból felépülő vulkanikus vonulatának lejtőjén, Sümegprága határában erednek.
Jelenleg az itteni medrek kezdő szakaszai többnyire szárazak, vagy időszakos, illetve szakaszos vízfolyásokkal rendelkeznek, nagyrészt a hegyek felszín alatti vizeit megbolygató bazaltbányák miatt, de közrejátszhatott a környéken általánosan tapasztalható, a csapadékviszonyok megváltozása és az egyéb emberi beavatkozások miatt kialakult forráshozam-csökkenés is.

Forráságak:
Sümegprága határában 4 forráság találkozik, nyugatról kelet felé haladva a következők:

- Sarvaly árok (Sarvaly patak): a történelmi időkben a Marcal fő forrásága lehetett, nem kizárt, hogy egykor a sümegi mészkőrögök felől, vagy a bazalttakaró alól karsztos eredetű táplálói is voltak, melyek a vízszint csökkenésével mára nyomtalanul eltűntek. A régen híres, bővizű Sarvaly forrástól indult (1. kép), de a Sarvaly-hegy északi lejtőjétől is csatlakozott hozzá egy kisebb vízér. Jelenleg - feltehetően szintén a felszíni vízgyűjtő és a felszín alatti víztest bazaltbányászat általi sérülése miatt - mindkét forrás időszakossá vált, a levezető medrek viszont már régebb óta hiányoznak. A Sarvaly ág medre a Sümeg-Sümegprága műút mellett kezdődik, azonban a meder és a források között több évtizede nincs már összeköttetés. A Sarvaly árok így időszakos, szivárgó vizeket tartalmaz.

A kezdeti szakasz fent említett 4 ágból összeadódó természetes vízszállítása rendkívül csekély, így vizének nagy részét - főleg aszályos időben - Sümeg felől érkező, a 94,7 fkm környékén befolyó tisztított szennyvíz hozama adja. Ennek mennyisége hivatalos adatok szerint 806 köbméter naponta.
A szabályozás előtti időkben a Marcal ezen legfelső szakaszán is voltak mocsaras, lápos területek, (főként Sümeg határában), azonban ezek megszűntek a lecsapolások során. Az itt még patak méretű (4-10 m széles) meder végig szabályozott, főként a középső szakaszon egyenes vonalvezetésű, csésze, vagy közel trapéz keresztmetszetű, helyenként növényzettel erősen benőtt (sás, nád, a rézsűben sok helyen bozót). A kezdetben még nagyobb esés (kb. 15 m/km) hamarosan mérséklődik, és az alsóbb szakaszon már 5-14 cm/km közé esik. A meder jellemző anyaga agyag, iszap, iszapos homok. Több szakaszon erdősáv, fasor, illetve szántók, legelők kísérik a vízfolyást. A sümegi szennyvízelvezető árok becsatlakozásánál vízborította zsombékos, nádas alakult ki. A Meleg-vízzel való találkozásának környezete szintén megközelíthetetlen a sűrű nádborítás miatt.


2. Felső szakasz

A mintegy 9 km-es forrásvidéki szakasz után a Meleg-víz a legjelentősebb, jobbról betorkolló vízfolyás. Ennek, főként karsztos forrásokból táplálkozó vízhozama a Marcalét többszörösen meghaladja. Ez a patak vezette le az 1950-es évektől kb. 1990-ig a nyirádi bauxitbányák kiemelt karsztvizének döntő hányadát. Ennek érdekében a medret innentől kiszélesítették, hogy alkalmas legyen a többletvíz elvezetésére. A bányák bezárásakor a vízkiemelés is megszűnt, de a lesüllyesztett karsztvízszint miatt az egykori források sokáig még nem tértek vissza, így a folyó ezen szakaszán a vízhozam - a Torna torkolatáig - drasztikusan leapadt, a túlméretezett mederben az érkező kevés víz szétterült és gyakorlatilag pangott, illetve a fokozódó eutrofizáció miatt szinte elveszett a medret legtöbb helyen teljesen elborító vízinövények között. Napjainkban a helyzet szinte alig javult, bár a karsztvízszint fokozatos emelkedésével a Meleg-víz forrásainak egy része visszatérni látszik, így a kisvízhozamok határozott - bár még közel sem elégséges - növekedést mutatnak. Ugyanakkor a kisvízi meder méretei még így is túl nagyok a jellemző vízhozamokhoz, így a víz alig mozog, a növényzet (sás, nád) pedig túlburjánzik.
Ezen szakasz szabályozására 1910-ben alakult meg a Felső-Marcalmenti Lecsapoló Társulat. További vízrendezés történt az 1998-2000-es években. A szabályozott meder vonalvezetését főként egyenesített szakaszok és nagy sugarú ívek alkotják, a jellemző szelvényalak az összetett (helyenként depóniák kísérik a partot - Zalagyömörő), illetve a csészealak. A kisvízi meder szélessége kb. 5 m-től 10-12 m-ig növekszik, az összetett szelvényalakkal rendelkező szakaszon a középvízi mederszélesség általában 12-17 m. Az esés a szakasz nagy részén 4-15 cm/km. A mederanyag többnyire homok, homokos kavics, és iszap. A folyó itt túlnyomórészt nyílt területeken halad (szántók, rétek), a partot fák, bokrok csak kevés helyen árnyékolják, erdősávok is elvétve találhatóak.


3. Középső szakasz

A Marcal azon szakasza, ahol már eléri a 2 köbméter/másodperc vízhozamot, tehát magyarországi viszonyok között a "kis folyó" nagyságrendet, Karakó határából, a Tornával történő összefolyástól számítható. Ez a patak szintén több vizet szállít, mint a vele találkozó Marcal, árvizek szempontjából is döntő jelentőségű, így elmondható, hogy innentől kezdve a folyó vízjárását nagyrészt a Torna patak határozza meg.
Egykor ezen a vidéken terültek el a Marcal-medence mocsarai, melyet már az 1800-as évek első felében elkezdett csatornázási, lecsapolási munkák igyekeztek megszüntetni. A végleges szabályozás 1885-1899-ig tartott, ekkor ásták a jelenlegi medret, illetve Kamondnál duzzasztó és vízosztómű épült, ahol az innen kiágazó Vas megyei, és Veszprém megyei mellékcsatornákba terelték az érkező víz egy-egy részét. A vízosztót az 1950-es években megszüntették, a mellékcsatornák ma már csak az ártér magasabb részeiről befolyó kisebb vizek összegyűjtésére szolgálnak, azaz övárok szerepet töltenek be. A XX. században többször végeztek mederrendezést, iszapkotrást. A legutolsó nagyobb szabású munkálatok az 1980-as években voltak, a völgy meliorációs munkáihoz kapcsolódóan, ekkor a partok mentén kb. 1 m magas depóniák, és összetett trapéz (padkás) szelvény kialakítására törekedtek.
2011-ben a vörösiszap-katasztrófa utáni rehabilitáció során a teljes mederszelvény több lépcsőben történő tisztítására kerül(t) sor.
A kisvízi meder szélessége 7-10 m, a középvízié 11-16 m körül alakul, míg a jellemző esés 20-30 cm/km. Anyaga homokos agyag, részben homokos kavics. A meder jellegzetesen egyenes vonalvezetésű, kevés törésponttal, sok helyen csatorna jellegű, bár ezt a sűrű parti növényzet jól leplezi. A víz benőttsége a kevésbé árnyékolt szakaszokon erős, helyenként viszont - Kemeneshőgyész, Egyházaskesző közötti szakaszon különösen - sűrű erdősáv kíséri a folyót, itt jellemző tájképi elem a lombok által védett, nyílt víztükör, mely szinte az ősállapotokat idézi.
A folyó menti ártéren, melyen leginkább réteket, legelőket találunk, több értékes természetvédelmi terület található, ahol a mai napig foltokban fennmaradt az egykor gazdag növény- és állatvilág (madárvilág). A többi terület legjellemzőbb művelési ága a szántó.
A közepes vízhozam a szakasz kezdetén mérhető 2 köbméter/sec értéktől a Gerence patak előttig kb. 4,75-re növekszik, miközben a bal partól, a Kemenesalja irányából 4, a Bakony(alja) felől 6 mellékpatak gazdagítja a folyót. A bauxitbányák vízkiemelésének időszakában, 1960-1990-ig a bevezetett nagy mennyiségű bányavíz miatt egyenletesebb és magasabb kisvízi értékek voltak jellemzőek, míg a vízbevezetés 1990-es megszűnése után szélsőséges vízhiány alakult ki, mely napjainkra, a karsztvízszint fokozatos helyreállásával mérséklődni látszik.


4. Alsó szakasz

A Marcal legalsó szakasza már az emberi történelem során alakult ki, illetve nyerte el mai szerepét. Eredetileg ugyanis a folyó Marcaltőnél ömlött a Rábába, a jelenlegi alsó szakasz Mező-Rába néven a Rába kiágazása, ú.n. fattyúága volt. Feltehetően az 1700-as években azonban a Rába alsó szakaszának tehermentesítése céljából a Marcal korábbi torkolatát megszüntették, és a Mező-Rábába vezették át. (Részletesebb leírás található erről a Szabályozás oldalon). A szakasz a Rába Szabályozó Társulat kezelésében volt, ők végezték a mederrendezést is 1891-1893 között, melynek során további torkolatáthelyezés, és árvízvédelmi töltések építése is történt. Múltja, és szabályozása tekintetében is eltér tehát ez a rész a Marcal többi szakaszától.
A mederszelvény jellemző alakja közelítőleg trapéz, illetve csésze, a kisvízi mederszélesség 10-15 m, a középvízi 15-25 m, esése 22 cm/km, anyaga folyami üledék, kavicsos homok. Vonalvezetése kevésbé egyenes, mint a középső szakaszon, gyakoribbak az enyhe ívű kanyarok. Mórichidától lefelé töltések kísérik torkolatáig. Helyenként sűrű fás hullámtér, szinte erdősáv szegélyezi a folyót, máshol csak néhány fa, vagy bokor található. A kevésbé fedett részeken különösen gazdag a hínárvegetáció, jellemző a nád tömeges elterjedtsége. Egyes részeken a vízfelület benőttsége közel 100%-os. Ezen a szakaszon is jelentkezett az 1990 utáni bányavízbevezetés megszűnését követő nagy vízhozamcsökkenés, ami a vízfolyás sebességének csökkenésével és a szennyvizek részarányának növekedésével együtt a fokozódó eutrofizációt segítette elő.
A közepes vízhozam a torkolatnál a 2000-es évek közepén végzett mérések szerint 6,5 köbméter/sec. körül alakul. Vízjárását befolyásolja a koroncói (Holt-Marcal vízellátását szolgáló) duzzasztó, melynek hatása felfelé mintegy 7 km-en át érezhető. Ezenkívül nem elhanyagolható nagyvíz esetén a Rába, illetve a Duna visszaduzzasztó hatása sem.

A Marcal és vízjárása

Mint fentebb már említésre került, a Marcal középső és alsó szakaszán a vízjárás alakításában a Torna pataknak van meghatározó szerepe. Az 1960-as évektől 1990-ig a bevezetett bányavíz miatt ugyan a Marcal összefolyás feletti ága ez időszakban bővízűbb volt a Tornánál, de mivel a bányavíz hozamát a természetes összetevőkhöz képest közel állandónak tekinthettük, ennek főként a stabil, bő alapvízhozam (kisvíz) biztosításában volt szerepe. 1990-től, a bányavíz-bevezetés megszűnésétől a helyzet szélsőségessé vált, szárazabb időszakokban szinte csak a Torna - ugyancsak lecsökkent - vízmennyiségét szállította tovább a Marcal, mert saját felső folyásának alig volt természetes táplálója. Ezt a szélsőséges állapotot tükrözi egy 2001. évi mérés, mely szerint a torkolat előtt a Torna éves középvízhozama 1,67 m³/s, míg a befogadó Marcalé ugyanekkor 0,12 m³/s volt. 2003. 08. 29-én például a Marcal vízhozama mindösze 0,07 m³/s-nak adódott (számított érték).

A Marcal kisvízhozamaira - a fentiekben leírtakkal szoros kapcsolatban - jellemző, hogy eredetileg a karsztos víztartókból táplálkozó források egyenletesebb hozamának köszönhetően viszonylag kiegyenlített kisvizek származtak. Rábaszentmiklósnál például a jellemző kisvizek ingadozása az 1960-as évekig 0,4-1,6 m³/s között volt, ez 2004-ig 0,2-3,1 m³/s-ra növekedett. A magasabb felső érték a belevezetett bányavíz hatása, a kisebb értékek előfordulásának oka, hogy az esetenként szünetelő vízbevezetéskor a karsztvízszint-süllyesztés miatt kiapadt források hozama már nem jelentkezett.
A jellemző kisvízhozam (KQ95%) Mórichidánál (18,4 fkm) 1,4 m³/s, a legkisebb vízhozam (LKQ) 0,68 m³/s a VITUKI adatai szerint.
A bevezetett bányavíz mennyisége az 1960-as évektől fokozatos emelkedést mutat, a csúcsot az 1980-as években érte el, akkor meghaladta a 2 köbmétert másodpercenként, 1990-től rohamosan csökkenve 2001-ben már csak 0,262 m³/s havi átlagot ért el.

A Marcal felső-középső szakaszának legnagyobb árvizet produkáló vízfolyása a Torna-patak. Az alsó folyás szempontjából döntő árhullámok kialakulásában a Torna áradása mindig meghatározó jelentőségű volt. A folyóhálózat szerkezetéből adódóan Mórichida térségében a mértékadó árhullámok a mellékvizek árhullámainak egybeeséséből származnak. Megállapítható, hogy a mórichidai tetőzés általában 10 - 50 órával követi a Torna - Karakó szelvény tetőzését. Ha a Gerence-patakkal összhangban vizsgáljuk az egybeeséseket, látható, hogy a legnagyobb árhullámok esetében a Gerence-patak mindig megelőzte (9 - 21 órával) a Torna-patak árhullámát. Ennek magyarázata részben a vízgyűjtők elhelyezkedéséből és morfometriai sajátosságából fakad. A Gerence-patak és a Torna-patak a torkolatukat tekintve viszonylag messze helyezkednek el egymástól, azonban vízgyűjtőterületük felső része szomszédos egymással, tehát a meteorológiai hatások időben és mértékükben sokszor hasonlóak. A vízgyűjtők alaki viszonyait vizsgálva láthatjuk, hogy a Torna-patak vízgyűjtője nagyobb, s alaki viszonyai is szabályosabbak: a vízgyűjtő hosszának (B) és maximális szélességének (C) aránya 1,8 szemben a Gerence-patak hasonló paraméterével, ami 4,3. A vízgyűjtők átlagos esése a Torna-patak esetében 0,98, míg a Gerence-patak esetében 1,18.
Mindezen paraméterek azt jelzik, hogy a Gerence-patakon az összegyülekezés gyorsabb, ami hasonló és közel egyidejű meteorológiai hatás esetében azt eredményezi, hogy a Gerence-patak árhulláma a Marcal alsó szakaszát előbb éri el. Hóolvadásos árhullámok esetén a meteorológiai folyamatok relatíve lassabban játszódnak le, mint heves esőzés idején, ezért még inkább érvényesül a meteorológiai hatások "egyidejűsége". Átfagyott talajú vízgyűjtőnél a lefolyási hányad sokkal nagyobb, ezért a vízgyűjtő morfometriai paramétereinek (esés, alaki tényezők, stb.) a jelentősége is nagyobb. Mértékadó helyzetben tehát a Gerence-patak és a Marcal alsóbb szakaszának mellékvízfolyásai időben megelőzik a Torna-patak árhullámát, amely Mórichida térségében már egy magas mederteltségű folyószakaszra "fut rá".

A Marcal és a mellékpatakok jellemző vízhozamadatai (VITUKI, 1961)

Jelmagyarázat:
fkm: vízmérő állomás távolsága a torkolattól (folyamkilométer)
V. t.: vízmérő állomás szelvényének vízgyűjtő területe, négyzetkilométer
LKQ: legkisebb vízhozam
Q_95%: az év 95%-ában jellemző kisvízhozam
KÖQ: éves középvízhozam (számított, elméleti érték, a teljes évi vízhozam egyenletes eloszlásban)
NQ_50%átlag 2 évenként egyszer elért, ill. meghaladott nagyvízhozam
NQ_2%átlag 50 évenként egyszer elért, ill. meghaladott nagyvízhozam
LKV: legkisebb vízállás, cm
KÖV: közepes vízállás, cm
NV: nagyvízállás, cm

Jelenleg a fenti táblázatban összegyűjtött adatok a szélesebb körben hozzáférhetők, azonban a mostani viszonyok között ezeket már nem lehet fenntartások nélkül kezelni, mert az elmúlt 50 év alatt a vízhozamjellemzők több alkalommal is változtak.

A fentebb leírtakkal együtt összefoglalásképpen elmondható, hogy az 1960-as évek elejétől 1990-ig terjedő időszakban a Meleg-vízen át a Felső-Marcalba, illetve kisebb részben a Tornába bevezetett bányavíz miatt a Karakóig terjedő folyószakasz kis- és közepes vízhozama jelentősen megnőtt, míg a jobb oldali mellékvizeké a források elapadása miatt töredékére csökkent. Ennek hatása a Marcal főágára abban jelentkezett, hogy a Marcaltőig tartó középszakaszon - lefelé egyre kisebb értékű - hozamnövekedést eredményezett a bányavíz, az alsóbb szakaszon viszont már a mellékpatakok lecsökkent vízszállításának hatása érvényesült, így a jellemző vízhozamok elmaradtak a VITUKI által mért fenti értékektől.
A Tapolca-patak teljesen kiszáradt, Pápa belterületén legtöbb helyen a medret is megszüntették, így ma már a vízmérő állomás sem létezik.
A bányavízkiemelés 1990-es leállítása után a Meleg-víz időszakos vízfolyássá vált, Karakóig ezáltal szélsőségesen alacsony kisvizek alakultak ki, míg a Marcal teljes szakaszán általános apadás volt megfigyelhető.
2010-re a Bakony karsztvízszintje közel eredeti állapotába állt vissza, így a források egy része visszatért, ezáltal a mellékpatakok vízhozamviszonyai közelítenek az egykori állapotokhoz. A Tapolca-patak részben új mederben, Pápát elkerülve a Kis-Sédbe lett vezetve. Egyes vízművek vízkivételei (Nyirád, Pápa-Tapolcafő) még mindig okoznak helyi vízszintsüllyedést, így a Meleg-víz, és a Felső-Marcal vízszállítása egyelőre elmarad a kívánttól.

A Marcal hidrológiai hossz-szelvénye letölthető innen (képernyőre optimalizált változat).
A nagyobb felbontású verzió pedig itt érhető el.
A hossz-szelvények készítésénél főként a VITUKI által közzétett, 1960-as időszakig terjedő mérési adatokat használtam fel, mivel ezek állnak legközelebb a mostani, természeteshez egyre közelítő állapothoz. Ugyanakkor ki lettek egészítve a 2000-es évek közepén mért, hidrológiai tanulmányokban hozzáférhető adatokkal is. Amennyiben ellentmondás jelentkezett, az értékek a jelenlegi helyzetet és trendeket figyelembe véve, megfigyelések és becslés alapján korrigálva lettek.
A Tapolca-patak vízhozama jelenleg messze elmarad az egykor mért értéktől, és valószínűleg pár éven belül nem is éri azt el, ennek ellenére, aktuális adatok hiányában, és a bár lassú, de fokozatos, várható emelkedés miatt az 1960-as vízhozamérték került ábrázolásra. Ugyanakkor a medernyomvonal változása miatt befogadó vízfolyásként a Kis-(Mezőlaki-) Sédet tüntettem fel.

Jégviszonyok

A Marcal, lassú folyása következtében, megfelelő hőmérsékleti körülmények esetén általában be szokott fagyni, viszont a jobb oldali, nagyobb esésű mellékvizeken csak nagyon kemény teleken jelentkezik jégborítás. A magasabb hőfokú, bővizűbb karsztos forrásokból táplálkozó patakok (Tapolca, Meleg-víz) a leghidegebb időkben is jégmentesek maradnak.
Jégtorlódás ritkán jelentkezik, így az esetleges árhullámok levonulása akadály nélkül megtörténhet.

Vízminőség

A Marcal vizének természetes összetételéről mindeddig még nem találtam részletes kimutatást. Összességében elmondható, hogy a lebegtetett hordalékszállítás csekély - a lassú folyású vízben inkább a leülepedés jellemző. A nagyobb esésű mellékpatakokból, mivel nagyrészt karsztos forrásokból táplálkoznak, illetve medreik agyagos rétegekbe mélyülnek, ugyancsak kevés hordalék származik. Így általában a vízfolyásokra az átlátszó, tiszta víz jellemző. Kémiailag a kalcium-hidrogén-karbonátos típusba sorolhatóak, a viszonylag jelentős keménység szintén a karsztos eredettel magyarázható.

A Marcalt leginkább három mellékpatakon, a Tornán és a Kis-Séden, valamint a Cincán keresztül éri jelentősebb mennyiségű kommunális és ipari szennyezés. Ezek mennyisége és hatása a főfolyó vízminőségére, és ökológiai paramétereire az évtizedek során többször változott. Jelen pillanatban elmondható, hogy a nyári kisvizes időszakban a bevezetett összes (tisztított) szennyvíz megközelítheti a Marcal saját kisvízi hozamát. A vízfolyás lassúsága, melyet csak fokoz a meder méretéhez képest csekély vízhozam, hozzátéve az árnyékoló parti növényzet több szakaszon tapasztalható hiányát, a szennyezéssel együtt okozza a nagyfokú eutrofizációt, melynek végül legszembetűnőbb eredménye a vízinövények túlburjánzása, mely a vízgyűjtő összes vízfolyására - a mellékpatakok felső, nagy esésű és erdei szakaszainak kivételével - általában jellemző.

2010. október 4.-én, a magyar történelem eddigi legnagyobb ipari-ökológiai katasztrófájában, az ajkai timföldgyár vörösiszap-tározójának átszakadásakor a Torna és a Marcal élővilága teljesen kipusztult a kiömlő anyag magas lúgkoncentrációjának hatására. Ezenkívül - a befogadó folyók megmentése érdekében - keresztgátakkal segítették elő a vörösiszap, és a semlegesítésre használt gipsz leülepedését. Bár a szennyezés levonulásával a lúgos kémhatás gyorsan csökkent, a nagy mennyiségú lerakódott iszap a víz egyes kémiai paramétereit befolyásolta, és akadályozta a vízi életközösségek önregenerációját. Ezért jelenleg (2011-ben) medertisztítás folyik, melynek során a folyó leginkább érintett szakaszán a padkáról és a kisvízi mederből több fázisban eltávolítják és elszállítják a szennyező anyagot. A kotrási munkálatok elkerülhetetlenül együtt járnak a megmaradó és újjáéledő fásszárú és vízi növények többségének kiirtásával, így azokon a részeken, ahol már befejeződött a tisztítás, füvesítést és fásítást végeznek. Többször felmerült, hogy az iszapmentesítéssel egyidőben lehetőség lenne az ökológiai szempontból is megfelelőbb természetes mederviszonyok kialakítására, helyenként a meanderezés visszaállítására, de ezek megvalósulásáról jelenleg nincs információ.

Térképek és ábrák összesített jegyzéke