A Marcal folyó múltja - IV. rész: Szabályozás
Az alsó szakasz kialakulása
A folyó életében az első nagyobb, ember okozta változás a torkolati rész átalakítása volt, mely még
a szabályozások előtt történt.
A Marcal eredetileg Marcaltő mellett folyt a Rábába, - ez tükröződik a község nevében is.
Az elterjedt felfogás szerint azonban - feltehetően a XVIII. században - a régi torkolatot megszüntették,
a Marcal vizét a Malomsok határában a Rábából kiágazó
folyóágba, a Mező-Rábába terelték át (valószínűleg a Rába alsó szakaszát akarták ezzel is
tehermentesíteni).
A Mező-Rába, vagy kevésbé ismert, egykori nevein Ó- vagy Régi-Rába - melyről már 1287-ből van írásos említés
- a Rába mellék- vagy más néven fattyúága volt (azaz
hasonló, mint a Mosoni- vagy a Szentendrei-Duna-ág a Duna esetében). A kiágazás tehát Malomsok
környékén lehetett, és Koroncó - Gyirmót között folyt vissza a Rábába. Így a Marcal elveszítette eredeti torkolatát (az
1800-as évek közepén rajzolt katonai és vízügyi térképeken már nyoma sincs), viszont hosszabb lett mintegy 30 km-rel (az
akkori alsó szakasz kanyargóssága miatt még többel is), valamint a torkolata így került nagyjából a jelenlegi
helyre.
A történet azonban közel sem ilyen egyszerű, ugyanis már a feltételezett
átvezetés előtt készült térképeken többfelé - még Győr határában is - felbukkan a Marcal neve.
Magának az elterelésnek az idejére is más-más adatot sugallnak a különböző irodalmi források, így nehéz biztosat mondani.
Sok XIX. századi országleírás, - mint például
Hunfalvy János 1864-ben keltezett műve - a Marcal torkolatát még Marcaltőre teszi, azonban az 1780 és 1784
között végzett Első Katonai Felmérés térképein, bár a torkolat ott is egyértelműen Marcaltőnél van, a Marcal
neve olvasható a mai alsó szakasz, tehát az egykori Mező-Rába mellett is. Rábaszentmiklós és Kisbabot
határában Martsal névvel írják, Koroncónál pedig Marzali Bach szerepel (míg a Mező-Rába elnevezés
sehol sem található). A két eltérő térképszelvényen a név különbözősége arra utal, hogy más végezte az egyes
szelvények felmérését, így kicsi az esély rá, hogy mindkét térképész tévedett, vagy rossz információ
birtokában volt. Más forrásokból viszont az derül ki, hogy a Marcal eredeti, marcaltői torkolatánál az árvizek
gyakran kiléptek a mederből, és a Mező-Rába irányában folytak tovább. Tehát a kérdés még egyelőre nyitott, és
további kutatást igényelne. Az eddigi adatokból az látszik valószínűnek, hogy a jelenlegi alsó szakaszt, bár eredetileg
lehetett a Rába fattyúága, valójában - vízállástól függően - mindkét folyó táplálta. Így a Győr felett betorkolló
folyóág elnevezésében az évszázadok folyamán már akkor uralkodóvá vált a Marcal név, mikor a "hivatalos"
torkolat még feljebb, Marcaltőnél volt.
|
|
A Marcal első szabályozása, a lecsapolások kezdete
A XIX. században a fejlődő iparosodás, a mezőgazdaság, a földbirtokosok érdekei országszerte
sürgették a szeszélyesen kóborló vizek szabályozását, csatornákba terelését, a használhatatlan,
kárba vesző árterek lecsapolását, és szántó- vagy rétművelés alá vonását. Területünkön Magyarországon
az elsők között - még a Tisza szabályozását megelőzően - vágtak neki a költséges és munkaigényes vállalkozásoknak.
A szabályozások története a XVIII, századba nyúlik vissza. Irics András mérnök 1762-ben készült
jelentésében a Marcal részletes leírása mellett szükségesnek ítéli a torkolatnál lévő Rába-kanyarok átvágását,
és a Marcal medrének kiásását Marcaltőig. Ezek a tervek azonban nem kerültek kivitelezésre, bár
a korabeli akták tömegéből kitűnik, hogy a folyó völgyének lakosai legégetőbb problémáiknak a vizek
szabályozását tekintették. Így már 1807-1809-ben a "Marczal Kanálisok megásatásáról" tárgyal a Vas Vármegyei Közgyűlés: "A Marczal vizének megásatása,
több Megyebeli birtokosoknak kérésére a Vármegye által már ez előtt el rendelve lévén, hogy ezen munka
a most uralkodó szárazság idejében leginkább teljesittethetnék, Kenedits József táblabíró és
Földmérő ur tervei szerint megásatni elrendeli."
1802-ben Gyirmótnál elkezdték ásni a Marcal medrét, azonban a munkálatok hamarosan félbeszakadtak.
A legsürgetőbb feladat a középső szakasz rendezése volt. A Torna torkolatától Marcaltőig terjedő, mintegy
40 km hosszú, helyenként 4-5 km széles völgyben (alluviumon) a nagyon kis esés miatt a folyó alsószakasz
jellegű volt, hordalékától megszabadulva
szétterült, és határozott meder nélkül lassan folydogálva mocsarakat képezett. A több helyen kenderáztatókkal,
rőzsegátakkal, sövényekkel feltartott, parttalan láppá vált Marcal bővizű mellékpatakjai, medret nem találva
csak tovább növelték az elmocsarasodást.
Az első nagyobb szabású munkát az 1800-as évek elején gróf Amadé Antal marcaltői földbirtokos
végeztette, Hegedüs János soproni vízügyi mérnök tervei alapján. Az új, szabályozott meder hosszát
a munkálatokról szóló korabeli leírások mintegy 8 km hosszúságra teszik (körülbelül ennyi volt a
Marcal legkiterjedtebb lápvidékének hossza), viszont az ebben az időkben készült térképek szerint már Kamond
határában kezdődött, és egészen Malomsokig tartott. Az ártér vizeit a Kamond-Boba hídtól kezdődően
két, nagyjából párhuzamos csatorna vezette el, a keleti ág maradványa a mai Fövenyes-árok, és a Veszprémi-övárok egyes szakaszai, a
nyugati ág helyét csak néhány, mára elfajult árok nyomvonala jelzi. A medrek Kemenesmagasi határában találkoztak,
de nemsokára újabb 2 övcsatornára váltak szét, melyek Marcaltő határában érték el a mai főmeder vonalát. Itt a
keleti ág fogadta be a Hajagos, Bittva és Tapolca patakok vizét, a nyugati ág a kemenesaljai patakokat (Kodó, Cinca,
Börhend) gyűjtötte össze. A kor katonai és kataszteri térképein
mindkét ág rendszerint "Marczal(i) Canal", vagy "Marczal Fluss" néven szerepel, de előfordul a "Marczal(i)
Bach (patak)" elnevezés is. Mersevát 1850-es határleírásában a keleti ágat, melynek helyét ma az
Erzsébet-árok (megyehatár) jelzi, "Marczal Fluss", vagy "4 öles canalis", míg
nagyjából a mai főmeder helyén húzódó nyugati ágat "3 öles canalis" megnevezéssel jelölték.
Mezőlak környékén az uradalmat irányító Castilion Borbála grófnő (gróf Eszterházy Kázmér, Zólyom vármegye
főispánjának özvegye) végeztetett lecsapolási munkálatokat,
melynek során rendezték a Tapolca és Bittva torkolati szakaszait, kiszárítva ezáltal a környék
kiterjedt lápjait. Részletesen ír erről Gyurikovits György 1820-ban
(Tudományos Gyűjtemény, 1820: Kivonat Pápa mezővárosról értekező, topographiai Históriának kézirataiból):
"...a Grófné legnagyobb igyekezettel, állandó meghatározással folytatta az ő kezdetbe vett céljának
végre hajtását; úgymint az álló vizeknek, iszapoknak, mocsároknak kiszáritását, s lecsapolását, mellyek a
mezőlaki Uradalomnak egy szembetűnő nagy részét borították; ezáltal nagy Földtéreket megnyert, mellyek
előbbi iszapállapotokban mind ember, mind marha hasznára elveszve valának.
Hogy az álló viz lecsapoltasson, melly a Belső Asszonyfai, Szent Péteri, Szélmezei Pusztákon
szembetünő mocsárt hagyott, az acsádi, Csajtorjai, és Görsöni megyék mellett egy csatorna huzatott rajtok
keresztül, melly hosszában mintegy 4100 öles, s a Marczaltői Csatornába vág.
Az Uradalomnak nyugoti része, melly Vas Vármegyével, nevezet szerint Högyész, Gents, és Kesző
falukkal határos, s a Szélmezei Kámondi pusztákból, s a Békási falúnak részéből áll, az előtt egy
igen széles Mocsártó volt, mely a lassú Marczal és Bitva folyókból származott, s az Uradalmi határból
közel két ezer holdat elfoglalt. Hogy ez a Mocsár kiszárittasson, a Békási határon egy mélly, és széles
csatorna ásatott, melly Kámondon, és Szélmezején keresztül egészen a Görsöny mellett lévő
Tapolczapatakig terjedett, mint egy 4000 öl hosszaságban. Ezen csatornába eresztetett a Bitva patak.
Azután a lassú Marczal egy szintúgy hosszú terjedésben egy széles árok által csavargásaiból
egyenes ágyba eresztetett, jobb lefolyása szereztetett, s a Rába folyóba bocsájtatott. Szükséges
volt több mellékcsatornákat és árkokat ásni; ez a szép, és hasznos munka nagy költséggel hajtatott végre.
A szomszéd földes Uraságoknak különös becsületekre szolgál, hogy ezen ő nékik is szintúgy hasznos,
és szükséges dologra segéd kezeket nyujtottak. Hihetetlen, melly nagy költségeket áldozott légyen
Gróf Amade Antal Ő Excellenciája, - míg a Marczaltői Uradalomban a Vizek a mocsárokból, iszapokból,
3 nagy vizárkokon a Rába folyóba eresztetett, s a Dunával összekapcsoltatott. Hegedüs János, Sopron Vármegyének
Földmérője egy nevezetes Hydraulicus (Viz művész) volt, ki az emberiség szerető Földes Urnak intézetje
szerint ezen felettébb fontos dolgokat tökéletre vitte. Az ő ideája szerint 3 csatornák ásattak,
hogy ezekbe a Marczal, és Tapolcza vize eresztessen. Egyik csatorna egészen Ó-Malomsokig terjed.
Ezek mellett még több mellék csatornákat is huzatott. Melly tökéletességre vitt javítás által
az Uradalom birtokos Ura az előbbi kevés értékű Uradalomnak jövedelmét legalább 100.000 forintokra
emelte. Ily áldással sarjadozott a szorgalomnak, célarányos munkásságnak gyümölcse! Az intéző Grófné
most az ő munkás életének estvéjén nyugalommal, és örömmel nézhet vissza ezen szép munkájára, s az ő
Méltóságos familiájának hálaadása fogja őtet a sirban követni!
Mindazonáltal nem lehet tagadni, hogy a Természetnek ezen rendetlenségei nem egészen haszon nélkül
voltanak; mert ezek a kinyomakodott vizek a Mezőlaki Uradalomba, s a véle határos helységekbe a Veszprém,
és Vas Vármegyékben két gazdag terméket (Productumot) hagytak vissza, mellyeket még sokáig haszonra
fordíthatnak. Ama temérdek gyeptőzeg árkokat (Torfgruben), és nádbokrokat (Rohrgebüsche) értem.
Minden előbbi vizzel borított, vagy még most is iszapos helyeken, úgymint a Szélmezei, Kámondi Pusztán,
s a Békási határnak egy nagy részén temérdek sokaságú gyeptőzeg (Torf) találtatik, melly setét,
gyakorta szurok fekete szinű, égő részekkel tele van, hamar meggyúl, s a meleget sokáig megtartja.
Ez a gyeptőzeg láthatóképpen plántákból áll, mellyek amaz előbbi mocsáros tájakon termettek. A mocsárnak
kiszáradtával ezek a plánták is elszáradtak; ez a gyeptőzeg minden esztendőben a plántákból élt,
mellyeket a Tél esztendőnként megölt, s a jövő nyár egy nyálbőrré száríta, annyira megnőtt, hogy
most meglehetős magosságot ért. Ha ez a hasznos tüzi állaték kiásattatna, mennyi öl fa kíméltetne meg
esztendőnként annak használása által; midőn mindenféle tüzelésre, úgymint: tüzhelyre, fűtésre,
tégla- pálinkaégetésre, sörfőzésre, szappan főzésre, fazekasnak, s más fa emésztő munkákra haszonnal,
s az erdőknek nagy megkiméllésével fordítathatik, midőn csak kevés fával kell alá gyújtani,
s erős, tartós melegsége vagyon."
(Gyurikovits György)
Egy néhány évtizeddel későbbi forrás szintén említést tesz a lecsapolásról, összegezve az addig történteket:
"Ugyanazon (Veszprém) megyében Marczaltő határa ez előtt felette mocsáros volt; de gróf Amade Antal roppant
költségü csatornákkal a Marczal posványaiból a vizet egyenesen a Rábába vezettetvén az által több ezer holdat
viz alól felszabaditott. Mező-Lakon pedig gróf Eszterházy Kázmérnő száríttatta ki a Marczal és Bitva posványait.
Itt a fő csatorna, mellybe a Bitva eresztetett egész Görzsönyig 4000 folyó ölet tesz s keresztül megy Békás
helysége, Kamond és Szilmező puszták határain s a fő csatornába vezetett több mellékes csatornák által nemcsak
magának nyert meg az uraság 2000 hold legjobb földet; hanem a népnek és szomszéd helységeknek is tetemes
hasznot okozott."
(Magyarország-, Szerbvajdaság s Temesi Bánság mezőgazdasági statistikája, szerző: Galgóczi Károly, 1855)
Később, 1838-ban a Rába és Rábca szabályozásának tervében Kecskés Károly javaslatára a Marcal medrének
Marcaltő alatti rendezése is szerepelt, de ez nem valósult meg.
A Marcal-Szabályozási Társaság megalakulása
A szabályozás első nagyobb hulláma óta eltelt évtizedek alatt az ásott medrek sokfelé elfajultak, feltöltődtek,
és ismét problémák merültek fel a vizek elvezetése ügyében. A mocsaras területek még mindig jóval nagyobb
kiterjedésűek voltak, mint amikről a Természetet egyre inkább kiaknázni akaró mezőgazdaság le tudott volna mondani.
Így újabb, még hatékonyabb, és több hasznosítható területet eredményező vízrendezésre támadt igény.
A társaság története 1851-ben kezdődött, mikor a folyó menti községek a Helytartó Tanácshoz folyamodtak
a Marcal szabályozása ügyében. A Helytartó Tanács királyi biztost nevezett ki, kinek irányításával
1859-ben megalakult a Marcal-Szabályozási Társaság, Kis-Czell (Celldömölk) székhellyel.
Az alakuló ülést Pápán tartották, Vas, Veszprém,
és Zala megye küldötteivel. Győr megye nem csatlakozott a társulathoz, mert lefoglalták saját árvízvédelmi
feladatai, és a Marcal szabályozását a Rába szabályozása nélkül Győr megyére nézve egyébként sem tartották
hasznosnak. Az ülésről készült jegyzőkönyből kiolvasható a marcalvölgyi gazdák elszántsága és megfontoltsága.
1863-ban megszületett a Társulat első, kézzel írott alapszabálya, melyet később bővítettek. Az alapszabályt
Budán a Magyar Királyi Helytartótanács 1863. július 16-án hagyta jóvá.
Már ekkor születtek konkrét tervek a szabályozásra, melyre Márton József veszprémi okleveles mérnököt
nevezték ki. A kiviteli tervek elkészítésével Paál Dénes és Frommel Miklós okleveles mérnököket bízták meg.
A tervek, melyek a Marcal középső, Gógánfától Marcaltőig terjedő szakaszára vonatkoztak, 1873 és 1874 között
készültek el.
Addig azonban nem tudtak nekifogni a megvalósításnak, amíg a Marcal alsó, Marcaltőtől torkolatig terjedő
szakaszán véget nem értek a mederrendezési munkák. Ez a szakasz azonban a Rába-Szabályozási Társulathoz
tartozott, ők pedig a Rába ártér mentesítésére összpontosítottak, így a Marcal munkálatai késtek. A Helytartó Tanács a benyújtott
panaszt követően királyi biztost nevezett ki a munkák mielőbbi megkezdése érdekében, így végül megszületett az
egyezség a Rába Szabályozási Társulattal a Marcal alsó szakaszának rendezéséről.
Az új meder, a vízosztómű és a mellékcsatornák
1885-től - már Marcalvölgyi Vízitársulat néven - megkezdték a szabályozási munkákat. Megyertől Marcaltőig,
52 km hosszban rendezték a medret.
A Karakóig terjedő felső szakaszon ősállapotok uralkodtak ekkor, a völgy azonban itt még keskenyebb,
így az egyenesített új meder kevésbé tért el régi futásától. A nagyobb változás a Marcal középső, a Torna torkolatától
Marcaltőig tartó kb. 40 km-es szakaszán történt. Az új nyomvonal (Marcal Főcsatorna) innentől többnyire a völgy közepén halad,
az egykori keleti és nyugati csatornák között. A főmedret két oldalról kísérő, újonnan létesült, illetve felújított övcsatornák
eredeti fő célja még az lett volna, hogy a völgyoldalak
felől érkező talajvíz-utánpótlás elvágásával gyorsabban kiszáríthatók legyenek a tőzeges talajok.
Azonban voltak, akik aggódtak a vízszintek túlzott lesüllyedése miatt. Török János társulati mérnök is
aggodalmát fejezte ki (1885), hogy a munkálatok eredményeként aszályos időben
kiszáradhat a Főcsatorna, emiatt kigyepesedik a fenék, amely felfogja az iszapot, és töltődik a meder.
"Ennek meggátlása tekintetéből jónak látnám, ha a Marczal nyári víztömege szaporítása végett a Torna,
Kígyós völgyeiben ugy a Marczal, Zala megyei szakaszain források nyittassanak, ily források vizeivel a Marczal
kis vizét szépen meg lehetne szaporítani... oly források keresésére Zsigmondi mérnök úr lenne
felkérendő."
Az azóta eltelt időkre visszatekintve, úgy tűnik, ez a terv elsikkadt az évek sodrásában.
Ezért, míg kezdetben csak a posványos területek lecsapolása volt a cél, a végleges tervekben már tekintettel voltak
a mezőgazdasági célokra nyert - főként tőzeges, így kiszáradásra hajlamos - talajú területek öntözési igényére is.
Már a Társulat alapszabályában benne foglaltatott: "Szabályozási terv szerint nem csak a Marcal völgy kiszárítása,
hanem annak öntözése is egyuttal céloztatik".
Ekkor készült el a 44,5 km hosszú Vas megyei, és a 29,8 km hosszú Veszprém megyei mellékcsatorna, melyek
a Kamondnál létesült vízosztózsilipnél ágaztak ki a főcsatornából. A Torna torkolata alatt, 1885-ben épített
vízosztómű eredetileg fából készült,
nagyjából három egyenlő részre osztva a Marcal vízhozamát, ellátta a főmedret és a két mellékcsatornát vízzel.
Török János szerint a két mellékcsatornán 17 duzzasztó építése szükséges az ártéri
rétek öntözése érdekében. 1885-ben írt jelentésében a továbbiakat olvashatjuk:
"Nincs értelme a mellékcsatornák megépítésének, ha általa az öntözés nem eszközöltetik, ennélfogva újólag
bátor vagyok inditványozni az öntözés megkezdését."
"A legközelebbi száraz évek ugy hiszem a birtokosságnál megértetik az öntözés eszméjét, különösen
két-három év óta az ártéri birtokosságnak temérdek kára volt,
hogy az öntözőcsatorna vizét kihasználás nélkül bocsátotta tova".
Kisvíz idején a Marcal vízhozama nem volt elegendő a két övcsatorna ellátására, ezért a mellékpatakoknak a csatornákkal
való kereszteződéseinél zsilipek létesültek, melyekkel e patakok vizét az övcsatornákba lehetett terelni. A Vas
megyei oldalon a Mosó-árkon, Kodón és a Cincán létesültek ilyen zsilipek, míg a Veszprém megyei csatorna befogadta
a Hunyor patak, és néhány kisebb ér vizét, a Hajagoson pedig hasonló zsilip épült. Ezeknek a zsilipeknek a
lezárásával visszatartható volt az övcsatornák vize is, mely így száraz időben elősegítette a mellettük fekvő
rétek öntözését, illetve a talajvíz magasabb szinten tartását.
Árvizek esetén az övcsatornák beeresztő zsilipjeit lezárták, így az árvíz gyorsabb lefolyást nyert, a csatornáknak pedig
a felszíni vizek levezetésében volt szerepük.
A Vas megyei mellékcsatornáról a következő feljegyzés maradt fenn: "
Ezen csatorna Pál Dénes ur tervei szerint épült
22,754 f.öl hosszban, (kb. 44-45 km), 45.945 forint előirányzott földmunka költséggel". Eredeti fenékszélessége 1 öl,
oldallejtői 1 és 1/2 lejtésűek (mai mértékegységekkel: a meder
felül 3 m, alul 2 m széles, és 1 m mély volt).
A Veszprém megyei mellékcsatorna névlegesen a Bittva zsilipjénél ért véget, viszont a Bittva vizét
egy további öntöző csatornába terelték, mely a Kis-Sédig tartott.
A szabályozási munkák 1899-re készültek el teljesen.
A felső szakasz rendezésére (az eredettől Gógánfáig) 1910-ben alakult meg a
Felső-Marcalmenti Lecsapoló Társulat.
Az alsó szakasz szabályozása
A Marcal alsó szakasza Marcaltőtől lefelé a Rába Szabályozó Társulat kezelésében volt. 1886-1892 között
történt meg a Rába szabályozása, melynek során jelentősen lerövidítették a medret, levágva annak kanyarulatait.
A Rábapatona-Győr közötti egyenes mederszakasz 1888-ban készült el, ekkor leválasztódott, és elméletileg holtággá vált a Rába
azon szakasza, melybe a Marcal vize ömlött. Így azonban a Marcal, megörökölve a Rába egykori medrét,
vizével táplálva azt, fenntartotta élő folyó státuszát. Ekként került a Marcal torkolata immár a harmadik helyre,
még távolabb, Győr határába ( a vasúti híd fölé), ahol találkozott az új Rába-mederrel.
Közben a Rába Szabályozó Társulat 1891-ben Marcaltőtől Kisbabot határáig kimélyítette a medret,
Kisbabottól Gyirmótig új medret ástak, összesen 28,8 km hosszban. Emellett töltéseket is építettek a bal parton, Mórichidától
a gyirmóti határban lévő sebestagi hídig, kb. 19 km hosszúságban, melyeket
1893-ban fejeztek be. A Marcal vizét 1892 novemberében terelték új mederbe.
A jobb parti terület eközben nyílt ártér maradt. Az 1910-es évben Győr, Gyirmót és Ménfőcsanak árvízi
biztonságának érdekében a folyót rövidebb úton kívánták a Rábába vezetni, így 7 km-re feljebb
új torkolatot készítettek számára. 1931-ben viszont a gyirmóti és koroncói nyílt hullámtér ármentesítése
céljából került sor ismét torkolat-áthelyezésre, így került az egykori sebestagi híd közelébe,
a jelenlegi, - immár ötödik - helyére. Ez idő tájt készült a jobb parti védőtöltés Téttől a Rába
gátjáig.
A Győrig tartó, egykor a Rába részét képező mederszakasz, - miután a Marcal "használta"
kb. 25 évig - ma Holt-Marcal néven ismeretes. A Marcallal, annak mostani torkolata előtt pár 100 m-rel
csak egy tápláló zsilip köti össze.
Az 1920-as évek környékén több terv, ötlet született a Marcal alsó szakaszának átalakításáról, többek között olyanok is,
mint a Marcal közvetlenül a Dunába vezetése, hajózhatóvá tétele, vagy rövidebb úton, már Árpásnál a Rábába
irányítása. Ezek a tervek a folyó menti birtokosok - akiknek földjeit érintette volna a medrek, vagy gátak
létesítése - tiltakozása miatt lekerültek a napirendről.
Mélypont és újjászületés
Az első világháborúig terjedő időszak volt a Marcalvölgyi Vízitársulat fénykora, az elkészült medreket, műtárgyakat
rendszeresen gondozták. Ehhez megvolt még az anyagi háttér is, mert az akkori törvény szerint a társulati tagok
adóbefizetését követő adóvisszatérítés átutalásra került a társulat részére.
Az első világháború és az azt követő gazdasági válság miatt elmaradtak az adóvisszatérítések, így az anyagi
erőforrások elapadása miatt a társulat nem tudta fenntartási feladatait elvégezni. A medrek sok helyen
elfajultak és feltöltődtek, az árvizek megrongálták a kamondi fa vízosztó művet, és a főmeder 5-7 m3/s
vízszállító képessége elégtelennek bizonyolult az időnként kb. 36 m3/s árvizek levezetésére, és
mivel időközben a mellékpatakok völgyeiben is csatornázási munkák folytak, az innen bekerülő többletvizet
sem tudta a főmeder elvezetni.
1925-ben adta be a társulat a memorandumot a megoldásra váró problémákkal Nagyatádi Szabó Istvánhoz, az akkori
földművelésügyi miniszterhez. 1927-ben küldték vissza, és a következő évben Vasvármegye ispánja által
engedélyezésre került.
1929-ben vasbetonból újjáépítették a kamondi vízosztóművet, majd bővítették a Marcal főmedret, 36 m3/s
hozamú árvizek levezetésére is alkalmassá téve. A bővítést szélesítéssel, 1 millió m3 föld megmozgatásával
oldották meg, a mélységet nem növelték, hogy továbbra is kerüljék a nedvességet igénylő tőzeges rétek túlzott
kiszáradását.
Rendezték a mellékpatakok torkolati szakaszait, ezeket a főmedret párhuzamosan kísérő Vas- és Veszprém megyei
mellékcsatornák felújított szifonokkal, bukógátakkal, illetve zsilipekkel keresztezték.
Mivel részben a vízimalmok is okozhatók voltak a völgy egykori elmocsarasodásáért, ezek vízhasználatát is
szabályozni kellett. A két mellékcsatorna vízmegosztó, elvezető funkciója mellett ekkor még öntözésre, és malmok
hajtására is szolgált.
Mindezen munkák 1,6 millió pengő költséget emésztettek fel, és 1943-ban lettek készen.
Az új idők
A mellékcsatornák megszűnése
A Marcal-völgy szépen eltervezett és megvalósított műtárgyainak újabb fénykora nem sokáig tartott. Jelenleg
még nincs adatom arról, pontosan mikor, és miért szüntették meg a kamondi vízosztóművet, szórványos
források 1945-öt, és felrobbantást említenek. Az osztóműnek az 1980-as években már csak nyomait lehetett
felfedezni (hiszen az eltelt évtizedekben többször volt mederkotrás, melyek eltüntették az utolsó
maradványokat is). A mellékcsatornák kiágazásait eltömték, így azok többé nem kaptak vizet, a
mellékpatakok keresztező műtárgyait felszámolták, ezek nyomai is alig látszanak már. A csatornák így
felszabdalva több szakaszra tagolódtak, melyek között már nincs összeköttetés, kiszáradtak, részben
feltöltődtek, gyom, vagy cserje nőtte be őket, helyenként (csapadékosabb időkben) egy kevés pangó vizet tartalmaznak.
Napjainkban egyes szakaszaik különböző neveken (Kamondi-, Adorjáni-, Gergelyi-, illetve Bobai-, Merseváti-,
Szergényi-, Kemeneshőgyészi-, és Marcaltői övárok néven) szerepelnek a térképeken.
A jelenkor felé
Az 1948-as államosítás véget vetett a Marcalvölgyi Vízitársulat működésének is, ezentúl a terület az országos
Vízügyi Igazgatóság kezelésébe került. Az 1956-ot követő politikai konszolidáció időszakában szembesültek
az illetékesek azzal, hogy a gazdátlanság miatt tönkrementek a vízügyi létesítmények, és ismét indokolt lehet
az egykori vízitársulatok visszaállítása. Ugyanakkor, mivel a jelentősebb befogadó vízfolyások továbbra is
állami kezelésűek maradtak, az új társulatokhoz tartozó területek kisebbek voltak, mint elődeiké.
A fentiekkel összhangban alakult meg Celldömölk székhellyel 1964. január 1.-én a Kemenesaljai Vízgazdálkodási
Társulat, mely hamarosan bővült a Csörnöc-Herpenyő Vízitársulat beolvadásával, és a Gyöngyös-Répcementi Társulat területe
egy részének átvételével.
Jelenleg Hegyhát-Kemenesaljai Vízitársulat néven működik, továbbra is Celldömölk székhellyel. 169.050 hektár
érdekeltségi területtel rendelkezik, 103 település alkotja a társulat Küldöttgyűlését. A fenntartott közcélú
árkok összes hossza 713.517 km.
Időközben az 1950-es években újabb iszapoló kotrásra került sor, és további szakaszos mederfelújítások
történtek még 1959-ben, 1961-ben és 1976-ban is.
Az 1980-as években történt a legnagyobb arányú átalakítás; meliorációs munkákat végeztek (völgyfenék drénezés), ezzel kapcsolatban
mélyítették a medret, padkás szelvényt és mindkét parton kb. 1 m magasságú depóniákat alakítottak ki. Ezen munkák
során bővítették a mellékpatakok torkolati szakaszait is.
2011-ben a vörösiszap-katasztrófa utáni rehabilitáció során felmerült, hogy az iszapmentesítő kotrási
munkálatokkal egyidőben végre lehetőség nyílna az ökológiailag megfelelőbb természetes mederszelvény
képzésére, és ahol lehetséges, a meanderezés visszaállítására, hogy ezáltal sokszínűbb vizes élőhelyek
keletkezzenek. Azonban a megvalósítás során a hírek ezt nem erősítették meg.
|
|